SZÖSSZENETEK
ERŐLTETVE
Írta: Faar Ida
Gyorsan megszerettem az újonnan nyílt kisboltot: volt minden, és ellentétben a hasonló kis üzletekkel nem volt drágább, mint bármelyik hipermarket. Arról nem is beszélve, hogy nem kellett órákig a sorok között bolyonganom, mire rátaláltam az alapvető élelmiszerekre, és az eladólány is készségesen segített mindenben.
Legyen szép a napod! - köszönt el mosolyogva nap, mint nap, és Én ettől a gesztustól mindig valósággal szárnyra kaptam.
Köszi, Neked is!
Így ment ez hetekig. Aztán egy verőfényes tavaszi reggelen miután fizettem elmaradt a köszönés, bennem rekedt a "Köszi, Neked is." - válasz, az eladólány morcosan nézett utánam. Gondoltam: rossz napja lehet - vagyunk így ezzel egy páran néhanap. Már az ajtót nyitottam, amikor utánam szólt:
Jaj! Elfelejtettem, legyen szép a napod! A főnök kirúg, ha visszanézi a kamera felvételeit, és kiderül, hogy nem mondtam... - jelentette ki, és idegesen a hajába túrt.
Szomorúan néztem rá: egyrészt sajnáltam, amiért olyan vaskalapos a főnöke, másrészt úgy éreztem megcsalt, becsapott, meglopott - elvette tőlem azt a spontán pozitív gesztust, amit a mosolya és a mondata jelentett.
Legyen szép a napotok! De tényleg...
VERSENYSZELLEM
Írta: Faar Ida
Haladnék. Előre. A céljaim felé. Most speciel a postára - még zárás előtt szeretnék feladni egy levelet. Egy nagyon fontos levelet. De nem haladok. Embertömeg özönlik szemből - mint a biliárdgolyók ütközünk egymásnak - még szerencse, hogy nincs a közelben lyuk. Az előttem sétáló - helyesbítek vánszorgó göndör hajú férfi nem sok esélyt ad arra, hogy megelőzzem. Méla léptekkel halad, miközben a telefonját bámulja - azt az okos fajtát, ami tulajdonképpen már nem is a telefonálás miatt vesz meg senki. Kicsit "véletlenül" a sarkára lépek. Nem reagál - csak karmesteri mozdulatokkal püföli az érintőképernyőt. Nem hagyom annyiban - megérintem a vállát:
Bocsánat! Sietnem kell! Elengedne? -kérdezem.
Hátrafordul, és úgy néz rám, mint aki százéves álomból ébred, és észreveszi, hogy az élet elrohan mellette. Színpadias mozdulatot téve félreáll:
Parancsoljon Hölgyem... Ha már annyira sietős...
Igen. Sietős...- felelem, és az ő eddigi sebességéhez képest elszáguldok mellette.
Végre. Haladok. Előre. Mögöttem szapora cipőkopogás hallatszik. Hátranézek. A csiga-maraton eddigi győztese - a göndör hajú férfi trappol utánam fújtatva. Vajon mi lett ilyen sürgős? Talán csak nem versenyezni akar? Legyen!- gondolom, és gyorsítok: nehogy azt higgye már, hogy megelőzhet.
Hölgyem! Hölgyem! Várjon már egy kicsit... - kiált utánam.
Azt már nem - nem fogom hagyni, hogy elém kerüljön.
Kérem! Álljon meg! - kiabál.
Lassítok egy kicsit, s hátra sem fordulva foghegyről odavetem:
Nem érek rá - sietek a postára...
Akkor talán a levelet is magával vihetné, amit elhagyott... - jön a válasz.
Ott a pont.